Egy hangversenykörút a művész számára nem éppen a pihenésről szól. Érdi Tamást telefonhívásom épp a Balaton-felvidéken érte, ahol szinte minden este más helyszínen adott várva-várt, teltházas, nagysikerű koncertet. Mivel sehogy sem tudtunk randevúidőpontot egyeztetni, már-már ott tartottam, hogy én is beülök a közönség soraiba, hogy legalább láthassam-hallhassam mindazt, ami a gyermekeket elbűvöli. Végül Budapesten találkoztunk, nem sokkal hazatérte után.

- Szokatlan egy olyan turné, amely kizárólag gyermekközönségre épül…

- Számomra ma már egyáltalán nem az. A Kodály-évben játszottam kistérségi iskolákban  először, akkor még engem is megdöbbentett, hogy Kodály és Bartók zongoradarabjait milyen feszült figyelemmel, pisszenés nélkül hallgatták végig a gyerekek.

- Hány évesek ültek a közönségben?

- Általános iskolások voltak, alsó, felső tagozatból vegyesen.

- Bartók és Kodály zenéjét egy magyar népdalokon edzett gyerekfül valószínűleg könnyen befogadja. Hogyan reagáltak Chopin muzsikájára?

- Világosan éreztem, hogy tiszta lélekkel, nyitott szívvel várják a zenét. Volt egy kedves történet Balatoncsicsón, első osztályosok tanító nénije mesélte a koncert után, hogy egyik kis diákja odasúgta a fülébe,hogy ’attól félek, mindjárt vége lesz’, a másik kislány pedig megkérdezte tőle, miért kellett a noktürn alatt sírnia. Ilyenkor úgy érzem, érdemes gyakorolni

- Úgy tudom, hogy egy tipikus „érditamásos” koncerthez kis történetek, anekdoták is járnak…

- Igen, valóban. Szerintem minden muzsikát, minden újat könnyebb úgy befogadni, hogy mesélek nekik, elmondom a művek keletkezésének történelmi, történeti hátterét. Amúgy is hasonló a lengyel történelem a miénkhez, így sokkal jobban  megragad a gyerekek fejében. Nekik is volt forradalmuk, csak nem 1848-ban, hanem korábban, és azt is leverték… Persze, a balatonfelvidéki iskolákban, mikor megtudták,hogy jövök, a tanárok is segítettek a gyerekek felkészítésében, így nekem már könnyű dolgom volt.

- Fontosnak tartja a komolyzene oktatását ilyen fiatal korban?

- Feltétlenül. Nincs ennél fontosabb, hogy egészen kicsi korban kell megmutatni nekik minden szépet és értékeset, hogy minél korábban megízlelhessék a komolyzene szépségeit, hogy utána a kereskedelmi mennyiségben rájuk öntött értéktelen zene ne torzítsa el a lelküket.

- A koncert végén a gyerekeknek is van lehetőségük kérdezni. Mi mindenre kíváncsiak?

- Általában arra, hogy mennyit gyakorlok, hogyan tanulom meg a darabokat, vagy hogy mivel töltöm a szabadidőmet.

- Tényleg, mivel?

- Van beszélő számítógépem, színházba járok, zenét vagy rádiót hallgatok. Édesapám rengeteg könyvet felolvasott már, most épp Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regénynek a közepén tartunk, de ezzel a módszerrel elolvastuk már Jókai, Mikszáth regényeit, Tolsztoj Háború és békéjét,  persze Karl May könyveit éppúgy, mint az Iliászt vagy Harry Potter kalandjait. Vagy 100 regény hanganyaga van a polcaimon.

- És mi az első zenei emléke?

- Kicsi koromban többször is elutaztunk Amerikába, mert azt reméltük, hogy tudnak segíteni a szememen. 8-9 óra az út oda-vissza, és a repülőn folyton zenét hallgattam, Mozart Kis éji zenéje és Chopin keringői voltak a kedvencek.

- Egy ilyen kezdettől hogy vezetett az út a zongoraművészi pályához?

- Vörösberényben van egy nyaralónk, édesanyám ott született. A nyarak nagy részét ott töltöttük, és tulajdonképpen töltjük ma is. Talán 3 éves lehettem, amikor valahogyan rátaláltam dédapám öreg zongorájára, és pötyögni kezdtem rajta. Még beszélni sem tudtam, de a Marseillaise-t és a Pisztrángötöst – hogy miért pont ezeket, ez máig is rejtély számomra – már több hangnemben is megtaláltam. Édesanyám egy találkozásukkor mesélt rólam Kocsis Zoltánnak, aki azt mondta, hogyha ennek  a fele igaz, akkor erre oda kell figyelni. Segített, ő találta meg nekünk Becht Erikát, aki máig is tanít engem  Eckhardt Gáborral együtt.

- Sok szerző műveit tartja műsorán, de érezhető, hogy Chopin különösen közel áll a szívéhez. Jól gondolom?

- Teljesen. Hiába telt el 200 év, ezen a zenén nem érződik az idő, olyan érzés, mintha nekünk írták volna, vagy mintha ma születne, pillanatról pillanatra. Gyermekkoromtól, a kezdetektől elválaszthatatlanok tőlem a Chopin-keringők, sőt, a kertünkben a madarak a fákon – ők  is Chopint fütyültek, ebben egészen biztos vagyok. Egy Chopin-dallam olyan, mintha a lélek énekelne. Chopin maga az énekhangot, az éneklést tartotta a legfontosabbnak, ezt akarta visszaadni a zongorán. Sikerült neki. A tanítványait is folyton operába küldte, azt mondta nekik az éneklő hangnál nincs fontosabb, ezt kell hallgatni, ezt kell a zongora hangjaiban megtalálni.

- A mai művészek életének elmaradhatatlan része a versenyzés, ki szereti ezt, ki pedig azért csinálja, mert muszáj. Ön hogy áll ehhez a kérdéshez?

- Egyik volt tanárom, Leon Fleisher azt mondta, hogy a verseny lovaknak való, nem zongoristáknak. Régebben Moszkvában megnyertem egy versenyt, akkor úgy gondoltam, hogy köszönöm, nekem ennyi elég. Hosszú szünet után most utaztam el újra a leeds-i zongoraversenyre, Vásáry Tamás tanácsára. Azt ajánlotta, hogy menjek, mutassam meg magam. Elindultam, de biztos voltam benne, hogy az első forduló után már jöhetek is haza, így nagyon meglepődtem, amikor felolvasták a nevem a továbbjutók között. A zsűri elnöke, Dmitrij Baskirov odajött hozzám, gratulált, és felajánlotta, hogy ingyen látogathatom bármelyik mesterkurzusát.

- Mennyire szokott izgulni egy-egy fellépés előtt?

- Nem nagyon, ebben szerencsés típus vagyok. Néha, egy-egy kivételesen hosszú zenekari bevezető alatt elfog a harctéri idegesség, de ahogy leütöm az első pár hangot, akkor újra önmagamra találok.

- Több olyan művészt ismerek, akik jobban szeretnek stúdiófelvételeket készíteni, mint koncertet adni.

- Én nem tartozom ezek közé, nekem nagyon fontos a közönség! Én a személyes, meg nem ismételhető muzsikálás híve vagyok. Persze, a mai világban már nem lehet elkerülni a hangfelvételek készítését… Eleinte kimondottan nehéznek találtam, hogy egy felvétel közben ugyanannyi érzelmet vigyek egy interpretációba, mint ahogy azt egy koncerten tenném. Zavart, hogy nincs ott a közönség, amely reakciójával, lelkesedésével, pisszenés nélküli együttérzésével inspirál. Aztán szépen, lassan rájöttem, hogy a stúdióban is nekik játszom, csak van egy közvetítő elem. Azóta már ez sem okoz nehézséget, de azért az élő koncertek a kedvenceim…